A családállítások során gyakran látunk rá arra a működésre, hogy a gyerek ahelyett, hogy a saját életét tenné a fókuszba; egyik vagy másik (vagy akár mindkettő) szülőjének szeretne mindenáron segíteni. Ilyenkor a szülő problémái, érzései kerülnek előtérbe, a gyerek (hiába lépett túl a gyermekkorán) őket akarja „megmenteni”.
Ennek okai között szerepel egyrészt az, hogy a gyerek mindennél jobban szereti a szüleit, és ún. mágikus gondolkodása miatt úgy gondolja, hogy ő képes lesz a szülőjét „boldoggá”,
„gondtalanná” varázsolni szeretetével.
Kép: Joseph-Désiré Court, Scene from the Great Flood
A másik ok, hogy a gyermek – más módszere nem lévén – úgy akar segíteni a szülőnek, hogy lesi gondolatait, pásztázza érzéseit, és azoknak megfelelően viselkedik. Azt gondolja, hogy képes valahogy, valamivel segíteni a szülőnek, próbálja átvenni annak problémáit.
És ott van még a loyalitás is; amikor úgy szeretne a gyermek a családhoz tartozni, hogy viszi annak terheit.
Ezzel a működéssel több probléma is van; az egyik, hogy a szülő problémáját SOHA nem oldhatja meg a gyermek, mert annak nem kompetenciája. Ha a gyerek kezdi el megmenti a szülőt, akkor teljesen felborul a rend a családban, sem a szülő sem a gyermek nem lesz a helyén, nem tudja ellátni a kötelességeit. A másik probléma, hogy a gyermek képtelen lesz a saját életét élni, nem koncentrál magára, a saját életére és a saját családjára, ezzel újabb problémákat okozva a rendszerben.
Honnan veheted észre, ha ebben a működésben vagy?
Párkapcsolati problémáid vannak. pl. egyáltalán nem találsz párt magadnak, vagy rendre tönkremennek a kapcsolataid, pedig úgy tűnt, hogy „jól megvagytok”
Ha valamelyik szülődnek problémája van, te leszel az első, akit felhív. Te pedig úgy érzed, hogy azonnal meg kell oldanod a helyzetét. Ennek rendelsz alá mindent, eljössz hamarabb a munkahelyedről, úgy szervezed a mindennapjaidat, hogy el tudd vinni orvoshoz, vásárolni, stb., és ez minden más rovására megy. Állandóan az jár az eszedben, hogy hogyan segíthetnél rajta, és nem nyugszol amíg ezt meg nem oldod.
Félsz, tartasz a gyerekvállalástól. (Van, hogy elhangzik az a mondat, hogy „felneveltem már kettőt, nem akarok még egyet”).
Nem költözöl el otthonról, vagy nagyon közelre költözöl, hogy bármikor ugrasztható legyél, és tudj „segíteni”. (Ha esetleg messzire költözöl, akkor állandó bűntudat gyötör, hogy nem vagy ott.)
Kötelességnek éled meg, hogy hazalátogass, még akkor is, ha nem érzed jól magad, vagy szívesebben lennél a barátaiddal, pároddal.
Többet beszélsz a szüleidet érintő problémákról, mint a saját dolgaidról.
Mit lehet tenni, hogy kilépj ebből a körből?
Ha már rálátsz erre a működésre, akkor rendszerint elindul valami változás. Viszont mivel ez egy nagyon mélyen beivódott működés, ezért ez a változás lassú és nagyon tudatos munkával változtatható meg. A családállítás általában az első lépést szokta meghozni, annak a tudatosítását, hogy a rendszerben ez a működés állt fenn. Emellett az oldással el tudjuk indítani azokat az energiákat, amik aztán a változást is meg tudják hozni.
Fontos, hogy eljuss addig az érzésig, hogy azzal, hogy a saját életeddel foglalkozol, nem hagyod cserben a szüleid, nem vagy önző és hogy azt átérezd, hogy mindenki a saját életéért felelős és a saját problémáit tudja megoldani.
Azzal, hogy felismered a családotok működését, nem sütőd rá a „rossz szülő” bélyeget a szüleidre. Valószínűleg ők is hasonlóan működtek a saját szüleikkel kapcsolatban, vagy olyan hiányokkal éltek, amik kialakították ezt a működést. Ennek elfogadása is egy nagy lépés a változás felé.
És az is fontos, hogy soha nem arról van szó, hogy a szülőt mellőzni kellene, vagy hogy nem kellene gondoskodni a beteg, elesett szülőről! A lényeg az lenne, hogy legyen egy egészséges határ, amiben helye van a szülőnek is, de mégsem az ő életének problémái, érzései uralják a Te életedet és mindennapjaidat.